1. RÉSZ
A szalagavató estéjén anyám bezárta a hálószobám ajtaját.
Ekkor tudtam, hogy valami nincs rendben.
Lent Noah várt rám egy sötétkék öltönyben és a csokornyakkendővel, amiről hónapok óta beszélt. Hallottam, ahogy a nagynénémmel nevet a padlódeszkákon keresztül.
Anya felém fordult.
„Ma este elmehetsz Noah-val, Christina. De előbb hallanom kell valamit.”
Mereven bámultam.
„Miről?”
Tekintete a csukott ajtó felé siklott.
„Noéról.”
Aztán halkan hozzátette:
„És rólam.”
A szívem hevesen vert.
Noah és én hatéves korunk óta legjobb barátok voltunk.
Első osztályban találkoztunk, mert mindketten utáltuk a mazsolát.
A tanárnőnk uzsonnaidőben mindenkinek adott egy-egy kis piros dobozkát, én pedig titokban egy szalvéta alá rejtettem az enyémet, amikor Noah odahajolt.
„Ez okos.”
Mellé néztem.
Ugyanezt csinálta.
– Te is gyűlölöd őket?
– Öreg szőlőszemek ezek – mondta komolyan.
Ennyi elég volt.
Ebédidőre elválaszthatatlanok voltunk.
Noénak Down-szindrómája volt, de hatévesen ez sokkal kevésbé számított nekem, mint az, hogy csalt a dinoszauruszos kvízekben, és nevetett a szörnyű rajzaimon.
Egyik délután egy másik fiú az osztályban azt mondta Noénak, hogy soha senki nem fog hozzá férjhez menni.
Még mindig emlékszem, ahogy Noé arca elkomorult.
– Valaki imádni fogja! – csattantam fel.
A fiú nevetett.
– Akkor tedd hozzá feleségül.
Később Noé egyedül talált rám.
„Chrissy… szeretnél engem?”
Hatévesen fogalmam sem volt, hogy ez valójában milyen kérdés volt.
"Talán."
Felderült az arca.
Aztán eszembe jutott, hogy hallottam az idősebb unokatestvéremet a bálról beszélni.
„De előbb el kell mennünk a bálba.”
„Mi az a szalagavató?”
„Egy tánc, amire akkor mész el, amikor már majdnem felnőtt vagy.”
Noah kinyújtotta a kisujját.
"Ígéret?"
Én akasztottam az enyémet az övére.
"Ígéret."
Szinte azonnal el is felejtettem.
Noé nem tette.
A következő tizenkét évben a barátságunk túlélte a különböző osztályokat, a változó érdeklődési köröket, a kínos tinédzser éveket, és mindent, amit a felnőtté válás okozott nekünk.
Noah imádta a baseball statisztikákat.
Szerettem a művészetet.
Végtelen beszélgetéseken vitt keresztül a dobókról.
Végighúztam múzeumokon.
Egyikünk sem tudta megtéríteni a másikat.
Amikor tizenkét éves koromban elváltak a szüleim, minden megváltozott.
Apa elköltözött.
Anya sírt, amikor azt hitte, hogy nem figyelek.
Abbahagytam az evést az iskolában, és csendesebb lettem.
Noé észrevette.
Soha nem követelt magyarázatot.
Egyszerűen csak leült mellém.
Néha beszélt.
Néha nem tette.
Évekkel később, amikor megbuktam az első vezetői vizsgámon, Noah két fagylalttal jelent meg.
„Egyet azért, mert megpróbáltad” – mondta.
– És a másik?
„Mert szörnyen vezettél.”
Amikor abba akartam hagyni a művészetet, miután valaki nevetett az egyik festményemen, Noah ellopta a legcsúnyább dinoszauruszos képet, amit valaha rajzoltam, és beragasztotta a szekrényébe.
„Miért tennéd oda?”
– Mert még nem tudod abbahagyni.
"Miért?"
Tanulmányozta a rajzot.
„Mert a dinoszauruszaid még mindig úgy néznek ki, mint a karos krumplik.”
Az Noé volt.
Soha nem próbált mindent megjavítani.
Csak addig maradt, amíg a fájdalom csillapodott.
Szóval, amikor végre elérkezett a végzősök bálja, soha nem igazán volt kérdés, hogy kit szeretnék magam mellé.
De Noah hivatalosan még mindig emlékeztetett rá.
Egyik délután megjelent a szekrényemnél.
– Emlékszel még az első osztályra?
Úgy tettem, mintha nem tenném.
Elkomorodott az arca.
Aztán kinyújtotta a kisujját.
És hirtelen minden eszembe jutott.
A mazsolák.
A dinoszauruszok.
A kegyetlen osztálytárs.
Az ígéret.
„Bál?” – kérdeztem.
„Báli szalagavató.”
Aztán elmosolyodott.
„Már megvettem a csokornyakkendőt.”
"Amikor?"
"November."
„Noé, hónapok múlva lesz a bál.”
„Kifogynak a boltok a dolgokból.”
„Nem fogytak volna ki a csokornyakkendőkből.”
„Ezt te nem tudod.”
És ekkor a tizenkét éves ígéretünk valóra vált.
